#179

Hálát, hülye kis életem minden egyes percéért. Azt érzem én..

A lovakat lelövik, ugye?

Előfordul mostanában elég gyakran, hogy így a hónap vége felé szabályosan úgy kell összekaparni az utolsó, kabátzsebben, asztalon-szekrényen felejtett pénzeket, 10-20 Forintjaival, hogy estére lehessen mit enni... :D Komolyan kétségbeejtő a történet.

szerelmes vagyok

Annyira jól játszik, hogy lehetetlen nem beleszeretni. :-) Csak így "egyszerűen".

Nézd meg Te is!

Pihegős és pihenős bejegyzés munkaidő végén tőlem. :)

 

Szóval az úgy történik, hogy mint mindenki sejti, én is dolgozom, éjt nappallá téve (meg is látszik a villanyszámlán sajnos.. kicsit sötétek errefelé az éjszakák, nemde?) és közben háttérzajként megy a tévé. Ha meg találok valami nézhetőt, akkor félszemmel arrafelé sandítok.

Találtam ma kettőt is szerencsére. Először lecseréltem a kifejezetten ostoba Halálos hétvégét A fény ösvényeire. És jól döntöttem. 2005-ös film, de eddig még nem találkoztam vele, pedig kefejezetten jó, nem is értem, miért nem a főműsoridő végére 10 óra körülre van ez pozícionálva... Emberi időben vetítve talán többen néznék, mint így, egy médium és két jósnő mögé eldugva (azért nem rossz Müller Rózsa, nade ennyire mégsem jó. :).

A film után pedig nagy megelégedéssel bámulom még kicsit az animációs filmeket. :-D Épp a kedvencem volt úgy 10 perce, mikor elkezdtem írni a bejegyzést. Az egér, aki a csillagokban lakott. Lázár Ervin Hazudós egeréből készült rajzolt változat. :) Olvasni [itt] lehet, megnézni pedig valamelyik éjjel, ha szerencsénk van. Előbb-utóbb újra sorra kerül majd, valószínűleg, remélem mindkettő. Rákerestem kicsit, az egér Kiss Andrea munkája, gyönyörű rajzokkal...

A fény ösvényiben pedig van egy kedvenc: Soós Attila. Azt hiszem érdemes figyelni rá. Furcsa, de úgy érzem, mintha a szavakon túl játszana... úgy értem, nem  szavakkal mondja el a legfontosabb mondatait. Jó, hogy láthattam...

A bálvány

Szép estém volt ma, törölgettem RSS-ből, meg a fejemből, elengedtem régi bloggereket, néztem egy jó filmet, itt volt egy barát, aki már régen nem, és megírtam életem első naplószerű bejegyzését. :D Nem is rossz ez így szerintem. És ami legjobb, úgy érzem, hogy nem vagyok fáradt, folytatom is az ébrenlétet, azt hiszem hajnalig. ;)

 

Ez volt a film: [L'Idole]

újra itt

Jöttem megint, egy félig, de már majdnem befejezett sablonnal, sok olvasással, sok elmaradással, hiányos linklistával (amit egyik éjjel becsszó befejezek), és kevés írnivalóval.

Alig történnek errefelé a dolgok, a változások is már-már csak úgy látszatból vannak, azt hiszem. Kezd megdőlni a tény, a "semmi sem állandó, csak a változás" mondat. Mert mire jó a változás, ha mindig ugyanoda jutunk vissza...

Hogy ne kezdjek megint rögtön sírni, azért pozitívumok is vannak, elég biztató dolgok történtek munkafronton, némi megrendelés, pozitív visszajelzések, munkát hozott idén is a nyúl.. nameg választást és költészet napját egybegyúrva. És egész jól érzem magam mostanában, valahogy mindennek olyan remény színe-íze van, hogy talán majd most, egyszercsak talán bekövetkezik, ami eddig még nem. És én jó halandóhoz híven el is hiszem a dolgot. Egyszóval tavasz. Új erők, energiák. Remélem-reméljük működnek majd. És nem csak nálam. Ráférne egy naagy nagytakarítás az egész környezetemre, de ha azt veszem, hogy másutt is hasonlóan mennek a dolgok, akkor az egész országra. Nemcsak az anyag, inkább a szellem szintjén.

Eszembe is jutott egy ráolvasás dédnagyanyáink idejéből, be is írom, ha ... eszembe jut a másik fele is... vagy a net segít...

Addig is, élvezzétek a tavaszt. ;-)

 

Éss íme:

"Elindult kilenc leány, kilenc seprűvel, kilenc lapátval, feltűrt ingujjval, hogy az útat a portól seperjék meg, az útszélit a gyomtól szedjék meg. Gyertek vissza leányok, takarítsátok ki a kútból a sárt, nekem ki a fejemből a hályogot, a verességet, a homályt, azt a nagy nyilallást, hasogatást. Legyen oly szép tiszta, ahogyan Szűzmária hadta."

Nameg a másik kedvenc. Kapóra jön, ha valaki egy boszorkányt akarna elintézni. Azt hiszem. :-)

„Hetvenhétféle boszorkányos asszonyok, heten vagytok, hétből maradjon hat, hatból maradjon öt, ötből maradjon négy, négyből maradjon három, háromból maradjon kettő, kettőből maradjon egy, az az egy úgy odalegyen, mint a só a vízbe s a viasz a tűzbe.
Kék szem, zöld szem, fekete szem, sárga szem, kutyaszem macskaszem, megígézte, pü, pü, pü menj el, menj el, hegyeknek, kőszikláknak háta megé, hol fekete kutyák nem ugatnak, hol kakasszó nem hallatszik, hol kovászos kenyérvel nem élnek. Esti harangszókor meg ne találtassál, ahova bészállottál, mer ha megtaláltatol, elvágom késvel a nyakadot, s agyonütlek a Jézus feszületjivel. Ammen."

memories I will never find

ne szivass te f@#&#@#@

Anyám ezt a filmet. :-D Életemben nem láttam még ilyet. A legjobb benne a kényszeresen káromkodó feleség. Iszonyatosan jó, minden élő embernek ajánlom. De csak, szigorúan egyszer. ;-D

Ezt itt nézd! (A nagy fehérség)

a tartozás

Szebb estéket, és boldogabb évet minden erre tévedő kósza emberi lénynek. :) Meg a kevésbé emberieknek is.

Most hogy sikerült önmagammal rendezni az alvással kapcsolatos vitáimat. Újra itt ülhetek, hogy bejegyzést írjak. Az kellett ehhez, hogy este hatkor lefeküdjek és bealudjak egy régi szeretett rajzfilmen, aztán 11 körül felébredjek (sajnos így ott kellett hagynom az msn mellett egyedül A-t, aki egy kedves és szeretnivaló egyelőre 19 éves fiú, és úgy szilveszter óta engem is kifejezetten érdekel közelebbről... beszélgetünk, beszélgetünk, ehh, de miért az a rohadt 130km..).

Mindeközben az álarcos (vagyis én) megtette azt, amit eddig még sosem. Egyszerre kettő, sőt három kiszemelt áldozatot tart a karmai között (remélve, hogy legalább egyikük nem fut el), és kíváncsian várja hogy mi lesz a vége. Valószínűleg legalább egy találkozás.. aztán meg ki tudja.
Viszont a szálak összefutnak. Hármuk közül egyikük pont ott él, ahol nekem is lesz jelenésem a közeljövőben. Ma délelőtt ugyanis felhívott az apám, hogy beszélt a második legnagyobb város színházával, és hogy üssek össze egy szakmai önéletrajzot, aztán küldjem el nekik, mert ő nyáron megbeszélt az igazgató-főrendezővel, Nekem, egy meghallgatást.
Szakmai önéletrajz höhö. Hát edig nem is tudtam, hogy nekem van olyanom (vállalkozókedvű bloggerek vagy olvasók magyartanári ambíciókkal, esetleg aktív munkakeresők megtaníthatnának rá, hogy is kell azt megírni vala.. nna latens? :), de biztos nagyot néznek a Költőről elnevezett épület falai között, ha megkapják az én eddigi "pályafutásom" képét. :D
Hogy is kezdődött? Volt egyszer a Színművön 3. fordulón kiesés (vajon ez túl negatív ahhoz, hogy beleírjam?), aztán volt egy elsőn kiesés, aztán hosszú évek szünete után "visszatérés", mint világosító (hang és fény), meg rendezői munkatárs, persze amatőrként a helyi poros kisvárosban (ki az a bolond, aki fizetne azért, ha valamit "szerelemből" csinálunk).. És ez a folyamat tart tovább jelenleg is, néhány főszerep, néhány rendezés, néhány hakni, némi tapasztalat és legalább annyi pozitívum, hogy van már előadásonként egy egyenes lépésem a színpadon (College erről a jelenségről tudna mesélni, ha még írna :D). Persze az alap skilljeim nem rosszak, sőt.. de azért a józan ész azt mondja, hogy az esélytelenek nyugalmával illene közelítenem.
Ehelyett majd úgyis félni fogok mint még sosem, és vagy nagyon jó lesz, amit mutatok, vagy nagyon sz@r. :D Kiderül. Várom már, hogy kiderüljön.
Előtte pedig tájékozódásképp szervezek egy randit az ott élő másik A betűssel, hátha mindkettő sikerül. ^_^

 

Most pedig a tartozásom. Akartam írni a két ünnep között egy listát. Olyan címmel, hogy "Mi tart még itt". Hát azt hiszem most jött el az ideje. Mindenképp túl akarok esni rajta, és minél tovább halogatom, csak annál rosszabb lesz.

Először is, az a marha nagy önbecsülésem. Meg akarom mutatni, hogy egy nyavalyás Élet nem babrálhat ki Velem, hogy akkor is, és mindigis, én vagyok az erősebb, túlélni, túlélni, túlélni.

Aztán van egy két ember, akikre - szavak nélkül, csak úgy magamban - megfogadtam, hogy figyelek, úgy érzem szükésgem van rájuk, és nekik is rám, amíg tehetek értük valamit, baj nem lehet.

Fogadott, vagy fogadatlan barátok, és a vágy, hogy megmutassam én is érek valamit, hogy nyilvánvaló legyen, mit érek én, miket tudok (nem tudok), tudhatok még. Olyan dolgokat, amikre nem csak én lehetek büszke, hanem sokan még, amikkel munkát adhatok embereknek, megélhetést családoknak, és megmutathatom azoknak a rohadt kapitalista nyugatiaknak, meg a mégrohadtabb kommunista kínaiaknak, hogy Én, meg mi is tudunk még meglepetéseket okozni. Szóval egy adag szakmai büszkeség már-már egészségre ártalmas mértékben.

:D Igen, őrült minden vállalkozó, aki a semmiből kezd építkezni és nincs más a kezében csak az (őrült, vagy épp kevésbé őrült) ötletei. De így szép az élet. Szerintem. :-)

Aztán itt vannak még az apró kedvességek, a sohasem vártak, amik meglepnek, de épp ezért, talán sokkal intenzívebben hatnak.. (őket meg tudom mutatni, és köszönöm, :-) szép lett tőlük a Karácsonyom). Igyekszem majd megfelelni... nekik, és a többieknek, hogy ne legyen hiábavaló, amit tettek. Ígérem. és Köszönöm. Még egyszer.

(remélem ráismer a küldője az egyikre)

És jut eszembe, borotválkoznom is kéne, életemben nem voltam még ilyen szőrös :-D

derelyecsinálásom igaz története...

Nem célom itt a nagy újrakezdésben rögtön gasztrobloggá alakulni, de... Az egész úgy kezdődött, hogy a mi családunkban is (mint gondolom mindenkiében) vannak legendák, amik évek alatt tartják magukat, sőt a folyamatos emlegetéstől csak híznak növekednek gyarapodnak..

A nagymamám, Mamó, :) Nagyon jól főzött, kifinomult ízléssel, intelligenciával, és a rá jellemző pontossággal. Kb. ezek kellenek ahhoz, hogy a vacsora után "mindenki megnyalja mind a tíz ujját". :D A derelye volt az egyik ilyen legenda, amit róla meséltek, finom, vékonyra nyújtott tésztával, benne a sajátfőzött lekvár, krumplis töltelék, túró, stb. Az anyám (mivel olyan szépen kértem) megpróbálta vagy két héttel ezelőtt, és nem sikerült neki. Erre jöttem én.

Vettem szépen  60dkg krumplit (ajánlom, hogy aki nem akar két napig ezzel szórakozni, és/vagy nincsenek felé utazóban 4-5 fős vendégseregek, az csak 30-40-et vegyen) megfőztem héjában (milyen madár is a krumplihéja :-?) majd még melegen meghámoztam, összetörtem, s vártam hogy lehűjön... (Aki a zárójelekből azt gondolná, hogy megvolt az első idegösszeomlásom is, annak jelzem, hogy nagyon téved, mindössze az eszem ment el így négyóra felé, mikor a masszív szövegtanulás helyett főzősbejegyzést írok.) Szóval ha 30-35 fok körülre hűlt, mehet bele egy tojás, némi zsír-vaj, kb 3 dkg, meg liszt, úgy saccra, 15-20dkg, de ez az a pont, ahol bármi előfordulhat. Elsőre 100%, hogy nem fog sikerülni (akinek mégis, azt szimplán megölöm, és a bejegyzés lesz a tanúm, ha elmebajra kell hivatkozni később). Na ezeket kell összedolgozni normális tésztává. A normális a konyhában mindig ellentmondásokat jelet. Méghozzá igen nagyokat. Jelen esetben a tészta legyen lágy, könnyen nyújtható, de ne legyen ragacsos... (icipicit ragadhat, úgyse látja senki, ha már kész, csak te szívsz vele, miközben szentségelve a lisztezett deszkán a nemeléggé lisztezett sodrófával szűzhártya vékonyságúra próbálod egyengetni a masszát...) Mert igenis, a vékonyság a kulcs. Ha összeállt a tészta, úgy-ahogy, akkor neki kell fogni kinyújtani.. Na nem az egészet, mondjuk a fenti krumpliadagból kiindulva, a harmadát, vagy ha nincs elég hely, akkor a negyedét. Az A/4-es fénymásolópapír vékonysága már megfelel. Hja, majd elfelejtem. :D Elszakítani nem ér (házasság előtt főleg nem). Ha megküzdöttünk a tésztával (később úgyis rájövünk, hogy nem, mert egyszerűen lehetetlen, hiszen alattomos, ahogy már a neve is sugallja, TÉSZTA.... egyértelmű, akinek ilyen neve van.... előre el kéne zárni a rendes és normális emberek [mint én {figyeltétek, zárójel, a zárójelben :-D}] védelmében), szóval a csata első fele után vesszük a derelyevágót (az a hullámos szélű kis korong ami körbeforog egy tengelyen, amit valaki rosszkedvében egy nyélre rögzített, és ami használat közben sosem marad egyenesben... bűn volna részéről) és feldaraboljuk a tésztát nagyjából egyforma négyzetekre, túrós tölteléknél nagyobb, kb. 6-7 centis, lekvárosnál kisebb (többet kell vele b@szogni) 5 centis méretűre. Ha ez megvan, akkor a széleitől befelé haladva megtöltjük őket, s még össze is hajtjuk, széleinél nyomkodjuk...
Itt következik az első alattomosság, ha túl ragacsos volt a tészta, és túl kevés liszt került alá, akkor a közepe bizony nyújtás közben leragadt (hehe) szóval vakarhatjuk fel, lehetőleg úgy, hogy ne kelljen megint összegyúrni....
Ha eléggé elfáradtunk (means a tészta felét megcsináltuk), és már nem férünk a töltött derelyehalmoktól, akkor kifőzzük őket forró (azért nagyon ne forraljuk, mert szétesnek, és akkor mehetünk gyónni másnap) picit sós vízben (de jobban meggondolva, hadd szenvedjenek, megérdemlik) megvárjuk míg feljönnek a víz tetejére. Egyszerrre csak annyit főzzünk amennyi kényelmesen elfér a fazékban, nehogy össze-, vagy leragadjanak, miután bedobtunk egy adagot, meg is keverhetjük.. Végső bosszúként pedig pici vajon-zsíron pirított zsemlemorzsában megforgatjuk őket, ÉSS MEGESSZÜK :-D. Hurrá.

Aki kedvet érez a bejegyzésből leszűrhető elmeállapot elérésére, esetleg akar valami finom édeset enni, annak mindenképp ajánlom a "receptet". (És azt is, hogy ha már okulva az én szenvedéseimből megcsinálta, akkor nekem is hozzon minimum egy kóstolót... mert én megérdemlem. ;-)

A normális humanoidoknak meg úgy általában szép reggelt kívánok, sztem mostanra újraegyesült a zárójeles, és a normálisnak tűnő személyiségem, szóval mielőbb megyek vissza szöveget tanulni, hogy aztán de. 11-kor randizhassak a gonosz és tudatlan rendezővel. Nameg a tökéletes többi szereplővel.

 

Éljen a Karácsony!

 

Hja majd elfelejtettem, a corpus delicti:

Honnan.. és hová... tovább?

_{Avagy új életet kezdünk?}

Persze csak blogban, mert ugyan hogy is vetkőzhetné le az ember az elmúlt 25 évében összeszedett mintáit-beidegződéseit-reflexeit, amik szerint éli napról napra az életét..

Kíváncsi voltam, hogy megy-e még, megvan-e valami abból a pár szikrából, ami a régi bejegyzéseket indította, tudok-e még őszintén írni a semmiről. :D Önmagamról.

Ha el kéne mesélnem, mit csináltam az elmúlt majdnem öt hónapban, kiábrándító, de azt kéne mondanom, hogy semmit. Dolgoztam persze, heteket töltöttem tervek, műszaki rajzok között új ötleteket, megoldásokat keresve, közben játszottam csábítót a színpadon, tanítottam fiatalokat arra, amit én ösztönösen tudok, nem volt megállás, de mégis... egyre nagyobb ürességet érzek itt magaban.

"keserves karácsony" mondaná az egyik :) a néhány "annyira szerettem volna" ember közül..
Igen, túl sok. Túl sok embert veszítettem szem elől, vagy talán végleg el. És nem tudom hogy lehet ezt megfordítani, visszacsinálni.. (sosem értettem ehhez) egyáltalán kell-e. Annyi biztos, hogy így nem jó, és egyre inkább nem. Hiányzik az odafigyelés, az érdeklődésük, hogy tudhattam mi van velük, és ők is ugyanígy tudták rólam.

17-19 órákat vagyok ébren és dolgozom, minden érezhető testrészem fáj, és nevetséges, vagy szánalmas, de eljutottam oda, hogy jobb, ha nem érzek semmit, ha kívül belül fáj valami, akkor inkább kapcsoljuk ki... Félve godolok vissza a Kiskirályfinak intézett mondatokra amiben harcoltam az érzelmekért. Érezni mindent, mindenáron, hisz ez az emberi létünk alapeleme, de akkor még nem tudtam, hogy eljön az a pont, amikor túl sok lesz, és ahol már nem tudok erőt meríteni a veszteségekből az újrakezdéshez.

Pedig ezt a bejegyzést annak szánom, visszatérésnek. Sablont, linkeket rendezem, és... és meglátjuk. A remény az a bizonyos.. bevallom néha szükségem volna rá, de nem tud, és nem akar megtalálni. Pedig arra rájöttem már, hogy nem isteni adomány ami varázsütésre leszáll közénk. Mi emberek adjuk egymásnak. :(

Leltározni akartam a végén. Hogy lássam, mi maradt. Mi tart életben az ösztönökön túl. De nem tudom megtenni. Nem megy. Mégis erősek az ösztönök, nem 10-20-100 évvel ezelőttről, de..... „[...]régebbről, húszezerből / Még a nyelv előtti ködből / teremti újra – az ösztön / Akár a szemek mandula- / metszését az anyaméh / szent laboratóriuma [...]”

Szóval ha maradt még bárki aki olvasna, ha lesz aki megtalál, hát én itt vagyok.

igen....

másolat

Tamásnál találtam, és eszembe jutott, hogy valamikor én hallottam már jobbat is. :-) [link]

sír-ás-ó

És jött az eső.. És jött újra ő is. Írt pár sort, és én megint mindenre emlékeztem. Pont ugyanakkor, mint egy éve. Pont. Persze a helyzet és a körülmények változtak. De egyvalami, mégsem változott.

Miért kell mindig az érzéseimnek elérhetetlen célokat találni?

megoldás nélkül, de bezárlak, és közben éneklem

Nem kell, hogy vigasztalj,
Én már elvagyok így magammal!
Nem kell, hogy értem halj,
Most már foglalkozz magaddal...

Nézd, a szemem is száraz már
Persze, maradt néhány gondom:
Hozzá kéne szoknom...

Van még egy pár jó arc,
Kár, hogy ritkán járnak erre,
Elmúlt már minden harc,
Valahogy mégsincs itt a béke...

Nézd egy levelet írtam már,
Csak hát fel is kéne adnom,
Hogy végre választ kapjon...

Jó volt, jó nem volt...
Nincs kegyelem!
Rólunk szólt, - happy end nem volt,
Ez van, az élet nem ilyen...
Hol volt, hol nem volt...
Egy szerelem,

Jó, hogy volt, - hogyan mondjam szebben?!

Volt egyszer néhány dal,
Bennem nagyon halkan szólnak.
Van most ez a négy szép fal,
Engem kottából olvasnak

Nézd, a szemem is száraz már,
De néha meglepnek a könnyek
Érzem, neked sem volt könnyebb...

gondolat a láncfűrészesért

vagy talán mind a körülmények áldozatai vagyunk?

Ez a lány....

Játszottam!

 

Ilyen szivárványt azért még egy bloggernél nem láttam eddig. :D És nagyon úgy érzem, hogy nem a késői óra miatt jöttek ezek a színek.

Captain, légyszi játssz el vele Te is, ha van időd. :-) Érdekel a színek miatt.

nem tudom II.

Nem tudom, de azért olyan jó dolog megint zuhanni a semmibe (nem). Úgy hiányzott már (nemnemnem). Csak nem tudom, miért. Vagyis igen, tudom, de azt nem írhatom le ide... De talán mégis. Az álarcos, az esetek 90%-ában azért kezd el zuhanni a maga kreálta szakadékokba, mert... nincs jobb dolga, és egyedül van. És senki nem kérdezi meg hogy, hogy miért-hova zuhan.

Már várom a földetérést. Ha valami üt, azt legalább érzem, és a fájdalom legalább elnyomja a valós, vagy irreális félelmeket. Egy időre.

aaah

utálom magam, őt, őket az életem. Miért? Mert könnyebb így. Most ment el, és én azt hiszem ma már nem alszom. Megkérdezte, volt aki szeretett valaha, volt, nekem barátom? Nem tudtam felelni. Megkérdezte, hogy szeretem-e... nem volt válsz. Miért nem? miért nem? Valamit ki kell most végeznem. A blogot, önmagam, vagy vki mást.... mindegy. Engem tényleg nem lehet szeretni? Vagyis én tényleg nem tudom elfogadni, hogy szeret valaki? áhh. vége. csak még nem tudom, minek.